„Akitől nincs messze az élet határa

Nem előre szeret nézni, hanem hátra. „

(Petőfi)

Botond Károly a nevem és 1940-ben születtem Budapesten. 15 éves korom óta, tehát 60 éve tanulom a képzőművészetet. Szüleim féltő gondoskodása segített erre a pályára. Tanáraim voltak: Barát József, Miskolczi László, Benedek Jenő, Kmetty János, Kádár György, Kapos Nándor, Barcsay Jenő. Mesterem nem volt. Jobb is így, legalább meg tudtam őrizni a függetlenségemet, nem tartoztam senkinek.

A hatodik év végén meg volt a művészdiplomám, könnyű szívvel sétáltam ki a főiskola kapuján, a szép emlékeken kívül semmi nem kötött oda.

Voltak főiskolai kollégáim, akik mint „a seregben a tovább szolgálatosok” végleg ott maradtak. Ha arra gondolok, hogy nekem egész életemben ugyanazon a kapun kellett volna minden nap be és kijárnom, biztos felkötöttem volna magam.

A főiskolát követő tíz évben, mint falkép restaurátor sokfelé dolgoztam az országban és sok mindent tanultam a régi mesterektől. A falkép restaurálás szezonmunka, így a téli hónapokban jutott időm a festésre is. Azt festettem, amihez kedvem volt. Kiállításról persze szó sem lehetett. Járt nálam a műteremben Konfár Gyula is, az akkori főlektor, ő is azt kérdezte mi a célom ezekkel a festményekkel. Pedig nem absztrakt képek voltak, éppen hogy nagyon is érthetőek, ez volt velük a baj. Egyetlen zsűri sem engedte volna át őket.

Volt ugyan egy hely, ahol nem volt hivatalos zsűri. A negyedik és egyben utolsó Balatonboglári Nyári Tárlatra 1973-ban én is meghívást kaptam. Tavasszal Pesten megkeresett a Galántai és kiválasztott három képet.  

 

 

Azt mondta, hogy legszívesebben minden képemet kiállítaná.

Mikor a megnyitó napján megérkeztünk Balatonboglárra, csalódva láttuk, hogy a három képemből csak egy lett kiállítva, a „rázósabb” képek nem. Zsűri nélkül is hézagmentes volt az öncenzúra. Mindez hiába való volt, a nyári tárlatot idő előtt végleg bezárták.

Így álltam Magyarországgal, mire elértem a felnőttkort. Festői ambícióimat nem akartam- és nem is tudtam volna- feladni, ezért elhatároztam, hogy kezembe veszem a sorsom. Nem fogadtam el azt, hogy mások mondják meg, mit tehetek, hogy élhetek, hová mehetek. Ifjú és szépséges feleségemmel elhatároztuk, hogy elhagyjuk ezt a kerthelyiséget. Nem akartunk tovább „kalandvágyból otthon maradni.”

1976-ban három munkára is kijelöltek. Ha munkát kapott az ember aláírta a szerződést és felvette az előleget. Ha pénzt fogadok el, tartozom az államnak. Ha adósságot hagyok magam után, később gondjaim lehetnek emiatt. Ezért mindhárom munkát visszautasítottam és beadtuk az útlevélkérelmet. Nem is értem, hogy lehet, hogy ez senkinek nem szúrt szemet.

Feleségemmel teljes titokban készültünk a „Nagy Utazásra”. Bőrünkben volt a félelem, így a legszűkebb családi körben sem tudott senki a tervünkről. Pedig csak azt tettük, amit ma minden magyar állampolgár megtehet: beszáll valamilyen járműbe és elutazik valamelyik égtáj felé. Akkor a kommunista állam az ostoba törvényeivel szinte felkínálta a lehetőséget az állampolgárainak a menekülésre: ha valaki harminc napon belül nem tért vissza, büntetés várta. Akire büntetés vár, nem fog hazatérni. Aki nem térhet vissza a saját hazájába, annak jár a menedékjog.

Mi is ezt a lehetőséget használtuk ki. 1977 október végén elhagytuk Magyarországot és Münchenben jelentkeztünk az illetékes hatóságnál. Egy héten belül világútlevelünk volt, tartózkodási és munkavállalási engedélyt kaptunk, melyek időtlen időkre szóltak. Hamarosan elismerték a menedékjogunkat, melyet a kommunista állam még meg is támogatott azzal, hogy távollétünkben börtönbüntetésre ítéltek bennünket.

Meg volt az áhított szabadság, már csak élni kellett vele.

Az új körülményekhez gyorsan megtanultunk alkalmazkodni: próbáltuk elfelejteni, hogy kik voltunk, azt kellett megmutatni, hogy mik vagyunk.

Hamarosan megtaláltam azt a müncheni művészegyesületet, ahol nagyhírű magyar festőkollégáim: Munkácsy, Benczúr, Bihari, Színyei, Ferenczi, Csók István, Thorma János 80-100 évvel korábban szerepeltek. A művészegylet 1868 óta bajor királyi előjogokat élvez és az elmúlt 150 év kaotikus német történelme ellenére a mai napig megőrizte azt. Minden évben München legrangosabb kiállítási intézményében, a Haus der Kunstban megrendezheti a Tavaszi Tárlatot költségtérítés nélkül.

A gondviselés, mint eddig mindig a segítségemre sietett: a vezetőségben volt valaki, aki tudott magyarul és mindenben támogatott. Kijött a feleségével a lakásra, négy képet kiválasztott melyeket a megadott napon beszállítottam. A zsűri mind a négy képemet elfogadta és a hivatalos katalógusba is bekerült egy halas csendéletem.

Néhány nappal a megnyitó előtt kézhez kaptam a katalógust, melyből megtudtam, hogy az 1980-as Tavaszi Tárlat nem akármilyen kiállítás. A kiállítás védnöke München főpolgármestere, a díszválasztmány tagjai Franciaország, Ausztria, Spanyolország, a Szovjetunió, és Olaszország nagykövetei voltak.

A katalógus elejére a nyugatnémet parlament elnökének üdvözlőlevele került. Teljes támogatásáról biztosította a jelenlévő művészeket, a közönséget és a kiállítás rendezőit. A levélből megtudhattuk, hogy „ez a nagy nemzetközi kiállítás az európai megegyezés jegyében fogant. Röviddel az első közvetlenül választott Európa parlament alakulása után a cél a békés és szabad jövő biztosítása, mely Európában a művészet sokféleségét és a szomszéd népek kulturális örökségét volt hivatott közelebb hozni.”

A népek közötti egyetértés és nagyobb együttműködés égisze alatt huszonnégy szovjet művészt hívtak meg, hatvanöt alkotással. Sokan voltak, mint az oroszok mindig. Némiképp kárpótolt, hogy Európa nyugati feléből is jöttek néhányan.

Franciaországot Paul Belmondo szobrász – a filmsztár apja – Marc Chagall, Pierre Tremois, Leonor Fini, Angliát Henry Moore, Spanyolországot Salvador Dali, Ausztriát Ernst Fuchs képviselte. Ott volt még Gerhard Marcks szobrász Kölnből és Arno Brecker, aki felváltva élt Düsseldorrfban és Párizsban.

1980-ban még mindannyian éltek és virultak. Ilyen világhírű művészekkel kiállítani és egy katalógusban szerepelni: ezt eddig egyetlen magyar kortársam sem mondhatta el magáról.

Fényévekre voltam a Képzőművészeti Alaptól, az Állami Lektorátustól, a Műemléki Felügyelőségtől és egyéb intézményektől, melyek megkeserítették Magyarországon az életemet.

A hivatalos megnyitó előtt egy nappal fogadták a sajtó, a televízió és a rádió munkatársait. Bejelentették, hogy ezen a napon látogatást tesz Walter Scheel államelnök is. Igaz, az ő ötéves hivatali ideje előző évben éppen hogy csak lejárt. Nagy sleppel érkezett, mellette loholtak az újságírók, fotósok és a Szövetség vezérkara. Mikor az én képeimhez értek, pártfogóm úgy mutatott be, mint a Szövetség egyetlen magyar tagját. Kezet ráztunk és elkérte a katalógusomat. Azt hittem, hogy néhány dicsérő szót fog a képeimről az arany töltőtollával beírni, ehelyett otthagyta az aláírását, mintha ő lenne a művész és én az elnök.  

Villogtak a vakuk, hitvesem is szorgalmasan fényképezett az utókor számára.

Ahogy a Német Szövetségi Köztársaság államelnöke távolodott, pártfogóm magyarul megjegyezte: „ez egy szar alak”. Walter Scheel a német szabaddemokraták egyik prominens alakja, 96 éves.

A kiállítás két hónap után zárult. Mind a négy képemet eladtam, egyet még a kiállításról, a másik hármat pedig utána. Az anyagi sikeren túl még többet jelentett, hogy a munkámon keresztül megbecsülést és barátokat szereztem. Már előzőleg soron kívül felvettek a Szövetségbe, míg másoknak három évet kellett várniuk.

Még azon a nyáron beutalót kaptam egy művésztelepre, egy Passau melletti várba. Egy hónapot töltöttünk ott a felségemmel és kisfiammal. Minden költséget a Művészsegélyegylet fizetett. Az ott festett képekből meg a müncheniekből „Őszi Tárlat” címmel kiállítást rendeztem.

Hét képet megvásároltak és egy megrendelést is kaptam.Előzőleg kétszer, összesen ezer márka gyorssegélyt is átutaltak a segélyegylet kasszájából.Csodás volt az élet Münchenben. Az ünnepek után már készültünk a következő Tavaszi Tárlatra. Megbíztak az új plakát elkészítésével. Kaptam mintának egy régi grafikát, azt kellett színesbe átdolgozni.A plakátom a kiállítás ideje alatt látható volt városszerte. A zsűri napján behívtak, segítettem a képek elhelyezésében, rendezésében. Teljes bizalmat élveztem a zsűri részéről is, egyszóval már bennfentesnek számítottam. Jóakaróm kilátásba helyezte, hogy már nem kell sokáig várnom arra, hogy a zsűribe is meghívjanak. Képeim az első terembe, a főbejárattól jobbra, az egyik legjobb helyre kerültek. A megnyitó napján este a múzeum előtt a bejáratnál kollégáim gratuláltak: a hivatalos megnyitó előtt fél órával már elkelt egy képem, egy generálkonzul vásárolta meg. Ez már döfi!

A Bajor Rádió és Televízió riportot készített velem, amit még aznap este a „Rundschau” be is mutatott. Hosszú perceken keresztül méltatták a képeimet, különösen az „Emmauszi Vacsora”

nyerte el a tetszésüket. Caravaggio képeihez hasonlították és nem véletlenül, hiszen tőle vettem a mintát. Az újszövetségi jelenetet magyar környezetbe helyeztem és a saját családomat festettem le, magamat is beleértve.

Optimálisan alakultak a dolgaink. Úgy éreztük, hogy festői karrierem sínen van. Voltak ugyan bizonyos dolgok, amik a lelkesedésünket kissé lehűtötték: pártfogóm elmondta, hogy egy másik képemet is valaki meg akarta venni, de én már eladtam egy képet, ezért a vásárlót elirányította másvalakihez, mert nem akarta, hogy az idős festőnek elmenjen a kedve, ha nem tud eladni. Ilyet eddig nem hallottam! Ebből megértettem, hogy hiába állítok ki minden évben öt képet, csak egyet engednek megvásárolni. Abból pedig nem lehet egész évben megélni.

El-eladogattam a lakásról is képeket, de a vevőkör leszűkült az ismerősökre. Egy kiállítás egészen más.

Nyárra elfogyott minden tartalékunk, feleségem második kisfiúnkat hordta a szíve alatt, ezért kerestem egy munkahelyet havi fizetéssel, amiből fedezni tudtuk a megélhetési költségeket.

Aki erre fanyalogva elhúzza a száját, annak fogalma sincs arról, mit jelent az a szó, hogy „túlélés”. Ha valakinek nem volt gazdag hozzátartozója, mondjuk Amerikában – ilyet is ismerek – aki úgy érkezett Nyugatra, mint mi, az megragadott minden munkát, ami adódott. Csak az én osztályomból három társam is Münchenben kötött ki. Az egyik lány évekig műszaki rajzoló volt, a férje sofőr a Siemensnél, egy harmadik pedig ablakpucoló volt egy takarítóvállalatnál.

A munka nem szégyen csak a dologtalanság! Nekem egy családot kellett etetni és a kerítés nem kolbászból volt.

Egy „Supermarket”-ben találtam egy dekorátori állást. Legalábbis így hirdették. A valóságban árucikkek nevét kellett egész nap kartontáblákra nyomtatnom a hozzátartozó árakkal.

Magyarországon ez úgy ment annak idején, hogy évente kétszer rendezték át a kirakatokat és ennek megfelelően az árazást is évente kétszer kellett kinyomtatni: egyszer télen, egyszer nyáron.

Ebben az áruházban naponta többször is át kellett írni az árakat: ha kisütött a nap, a strandcikkek és a bútorok ára emelkedett, ha beborult, vagy esett az eső az árak is estek. Aki járt már Münchenben, tudja, hogy milyen szeszélyes itt az időjárás.

A részlegvezető ötpercenként jött az újabb kívánságokkal, úgy hogy a munkaidő alatt nem volt lazítás.

Az ember sok hülyeséget csinál életében. Nagy hülyeséget már ritkábban. Ha a házastársak között egyetértés van, a hülyeséget is együtt követik el. Mi elkövettük életünk legnagyobb hülyeségét: elköltöztünk Passauba.

Nem akarom részletezni, csak annyit, hogy amint megérkeztünk, máris megbántuk. A következő hétvégén visszaköltöztünk ugyanabba a müncheni lakásba. A németek azt mondják, két költözés felér egy lakástűzzel, tehát a teljes anyagi leégéssel. Ott álltunk szeptember végén pénz nélkül, állás nélkül, jövedelem nélkül.

Szerencsére voltak barátok, akik segítségünkre siettek. Kölcsönt kaptunk, a család segített Magyarországról és egy müncheni utazási irodában – ahol már korábban sok képemet eladtak -rendeztem egy karácsonyi kiállítást. Huszonöt kisméretű képet festetettem, a hozzá passzoló keretek is újak voltak.

Pártfogóm a művészegylettől tudomást szerzett a kiállításról, megnézte, aztán felhívott telefonon, hogy szeretné megnézni a képeket, amiket a Tavaszi Tárlatra festettem. Mondtam, hogy még nincsenek készen, majd időben szólok.

Hamarosan újra telefonált, hogy kijönnek hozzám a képek miatt. Mondtam, hogy van még több mint egy hónap, időben le fogom a képeket szállítani. Tudtam, hogy nem a képek a fontosak, hanem be akar keríteni. Emlékeztem, hogy amikor felvettek a szövetségbe azt mondta, hogy máshol nem állíthatok ki, csak náluk és azt az öt képet, amit nekik festek.

Micsoda? Azt hittem rossz mozielőadásra ültem be. Hogy lehet egy festőnek megszabni, hogy hány képet fessen évente?

Lett volna kész képem, de én is presztízst csináltam abból, hogy új képeket adja be. Jó képeket akartam festeni, amit el tudok adni. Legalább egyet. Nagyon kellett a pénz.

December 1-jétől már új munkahelyem volt az AGFA gyárban. Nappal dolgoztam, mint gyári munkás, este és hétvégén pedig festettem.

A képeket a megadott napon leszállítottam. Másnap délelőtt volt a zsűri, ezúttal nélkülem.

„Jóakaróm” délután telefonált, amikor tudta, hogy még nem lehetek otthon. „Rossz hírt kell közölnie, kizsűrizték a képeimet. Nem feleltek meg a követelményeknek. A Zsűri minden tagja úgy látta, hogy ezek alkalmatlanok erre a kiállításra. A keretek se felelnek meg.”

Feleségem megjegyezte, hogy ezek szerinte nem rossz képek és a kereteket pedig Artúr bácsitól vásároltuk. Erre elkezdett ordítani, hogy „maga ehhez nem ért, ilyen felhők nincsenek, meg a sirályok sem mennek a szántóföldre” és hasonlók…

„Hogy lássuk a zsűri jóindulatát, és hogy ne zárjanak ki az ez évi kiállításról, kölcsön kérik az egyik képemet, amit korábban egy szobrász vásárolt meg, a „szalmakalapos” csendélet.

Ha megjöttem, menjek át hozzájuk, hogy megbeszéljük, hogyan legyen a jövőben.”

Mikor hazaértem hitvesem mindenről beszámolt. Ezek szerint van egy szigorú zsűri – olyan szigorú, hogy egyetlen képemet sem fogadta el, ugyanakkor elfogadott egy olyan képet – Jóakaróm ajánlására- amit a zsűri egyetlen tagja sem látott.

Artúr bátyám bután, saját magát árulta el. Ez nem a zsűri, hanem az ő műve volt. Meg akarta mutatni, hogy a Szövetségben milyen hatalma van, és mindent úgy kell csinálnom a jövőben, ahogy ő diktálja.

Feleségével – aki a rossz szelleme volt – már a magánéletükbe is lépten-nyomon beavatkoztak.

Nehezen viselem el az igazságtalanságot, az aljasságot pedig egyáltalán nem tűröm. Amit velünk itt műveltek végtelen lelketlenségre vall.

Látták, hogy itt van egy család két apró gyerekkel, súlyos anyagi helyzetben, minden Pfennigre szükségük lenne. Ők meg a lehetőségét is kizárták, hogy a kiállításon keresztül pénzhez jussunk. A kölcsönképet pedig már egyszer eladtam.

Ami a délutáni megbeszélést illeti, egy pillanatig nem haboztam. Az ilyen komisz emberekkel semmi dolgom többé. Feleségem is mindenben egyetértett.

Írtam egy rövid levelet, hogy a zsűri döntésével nem értek egyet, objektivitását kétségbe vonom és a jövőben nem kívánok a Szövetség kiállításain részt venni. A borítékba a levélen kívül betettem a tagsági igazolványomat és három belépőjegyet a soron következő Tavaszi Tárlatra. A borítékot nem ragasztottam le, személyesen adtam át az irodában a titkárnőnek, aki kaján mosollyal mindenkinek megmutatta. Ilyen még nem fordult elő a Szövetség százéves történetében. Így aztán az 1868-óta királyilag privilegizált müncheni művészegyesület és Botond Károly közötti rövid és heves viszonyból nem lett tartós házasság.

A gondviselés ezúttal megint a segítségünkre sietett. Hitvesem egy barátunk ajánlására talált egy jól fizetett munkahelyet, melynek Münchenben volt a székhelye.

Egy másik barátunktól megtudtuk, hogy a Bajor Állami Operaház díszletfestőt keres. Jelentkeztem, kaptam egy próbamunkát és felvettek.

A müncheni operát Nemzeti Színháznak is hívják. Az elmúlt másfél évszázadban számos ősbemutatót tartottak világhírű zeneszerzők műveiből. Karmesterek és szólisták tartózkodtak itt hosszabb-rövidebb ideig. Az operafesztiválokon ma is világsztárok adják egymásnak a kilincset. Mint „technikai munkatárs” én is részese lehettem ezeknek az eseményeknek.

A színházi díszletfestés különleges műfaj. Azt is mondhatnám „megafestés”. Nem ritkán száz négyzetméter feletti nyersvásznakat kellett alapozni, majd arra festeni. Az ember állva fest, sétál a vásznon, a hosszú nyelű ecseteket kefének hívjuk és paletta helyett vödörbe mártjuk őket. A kész munkát legtöbbször már csak a főpróbán látja az ember.

Nobilis munkahelyeinkkel társadalmilag nagyot léptünk előre. Elköltöztünk München egyik elegáns kerületébe az Isar folyó és az Angolkert közé. A négyszobás lakás sarokszobáját műteremnek használtam. Nagyjából hét év után véget ért a „hét szűk esztendő”. Az iskolaszünetekben a tengerhez utaztunk nyaralni. Egyszer ki is rabolták a lakásunkat, míg mi Olaszországban voltunk. Az effajta ház vonzza a zsiványokat. Hitvesem talált egy másik lakást az óvodával, illetve az iskolával szemben, ahová a gyerekeink jártak. Harminc éve lakunk itt.

1985-ben felvettek a München és Felső-Bajorországi Képzőművészek Szakmai Szövetségébe, aminek azóta is tagja vagyok. Általában véve hűséges vagyok személyekhez, helyekhez, intézményekhez, ha azok sem csalnak meg engem. Úgy érzem önmagamhoz is hű maradtam.

A kellemes színházi idő sajnos csak egy évig tartott: kiköltöztették a festőműtermet és a műhelyeket Münchenből vidékre, ettől kezdve minden nap ötven kilométert kellett autóznom oda-vissza. Ez már díszletgyár volt. Színházat csak egyszer láttunk havonta, esti színpadi szolgálaton, amíg az előadás lement.

Négy év után meggyőztük magunkat, hogy ez a munka nem nekem való: nehéz is volt, egészségtelen is volt és kevés idő jutott a festésre és a családra. Újra szabadúszó lettem, független művész. Feleségem fizetése biztos talaj volt a lábunk alatt.

Már korábban is voltak megbízásaim, mostantól teljes erővel dolgozhattam az újabb feladatokon. Sokat segített, amit a színháznál tanultam, ha egy vásári pavilont, egy privát uszodát, lépcsőházat, kávéházat, vagy lakást kellett dekorálnom. Minden feladatot elvállaltam, a levelezőlap nagyságú képecskétől a hatalmas felületekig. Nem csak elvállaltam, meg is tudtam oldani. A festéssel párhozamosan kaptam megbízásokat restaurálásra is. Dolgoztam a München-Freisingi Érsekségnek, különböző plébániáknak, gyűjtőknek és magánszemélyeknek egyaránt. Voltak portrémegbízásaim is, még a festőkollégák is hozzám küldték a megrendelőiket, vagy engem bíztak meg portréfestéssel.

Nem sokkal azután, hogy Münchenbe érkeztünk, már részt vettem csoportos kiállításokon, vagy magam rendeztem egyéni kiállításokat a munkáimból. Ezeket most nem kívánom itt felsorolni. Mikor megszűnt a „béketábor” és már nem várt ránk börtön Magyarországon, elfogadtam a szegedi Móra Ferenc Múzeum meghívását egy önálló kiállítás megrendezésére. Szakrális képeimet állítottam ki a húsvéti nagyhéten, 1992-ben.

A szegedi kiállítás vándorkiállítássá nőtte ki magát: az esztergomi Kereszténymúzeum, a győri Egyházmegyei Kincstár, a simontornyai Vármúzeum és a sárbogárdi Helyőrségi Klub is kiállította az anyagot.

Egy kiállítás rengeteg fáradságba és sok-sok pénzbe kerül. Akkor van értelme, ha az embernek valami haszna is van belőle: vagy anyagi, vagy erkölcsi, ha a ráfordított munkából és pénzből valami megtérül. Senki nem tudja előre megmondani, hogy egy kiállítás sikeres lesz-e vagy sem. Nekem nem volt könnyű a Haus der Kunst után megfelelő helyet találnom. Nem akartam pincében, sufniban, vagy a Földmérő Hivatal folyosóján kiállítani csak azért, hogy a dokumentációs listán egyel több adat szerepeljen.

Az egyik legmenőbb müncheni galeristának elvittem néhány kollázsomat bemutatásra. Azt mondta, hogy olyan kunszt ez, mint a magas kötél akrobaták produkciója: perfekt és lélegzetelállító, de ő a bohócokat jobban szereti.

Én pedig nem fogok a kupolából leszállni a porondra és az ő kedvéért a lószarral kevert fűrészporban bukfencet vetni – hogy a hasonlatnál maradjunk.

Kezdetben én is szállítottam a többi festővel együtt a képeimet a vidéki városokba is. Kizsűrizték őket, de a befizetett pénzt nem adták vissza. Abból nyomtatták a saját plakátjaikat és a meghívókat. A következő évben ugyanaz történt.

„Egyszer átversz, szégyen rajtad, kétszer átversz, szégyen rajtam.”

Többször nem utaztam. Megvártam, amíg mások meghívtak. Akkor meg előfordult, hogy én adtam kosarat. Egy ideje már csak a Szövetségben állítok ki évente egyszer karácsonykor, hogy lássák, hogy még élek.

Azért Budapesten még szívesen kiállítanék egyszer, ha kapnék megfelelő támogatást. Kitüntetéseim, díjaim nincsenek. Azokat máshol adják, másoknak. Mint a Karinthy-féle villamos, amelyik mindig a másik oldalon megy, ellenkező irányba. Nem baj, hosszú távon úgyis a kvalitás számít nem a hírnév.

A tanítással úgy voltam, hogy tizenkilenc éves koromban elkezdtem, húszéves koromban már be is fejeztem. Nem nekem való. Különben is, a régi görögök azt tartották, hogy aki tudja, az csinálja, aki nem tudja, az tanítja.

Zsűribe kétszer hívtak meg. Senkit nem küldtem el, senkit nem dobtam ki. Nem volt szívem hozzá. Nem is hívtak többet.

Jó sorsom – én nem vagyok sorstalan – úgy hozta, hogy még a múlt században - egészen pontosan 1999-ben – vettünk egy kertes családi házat a Balatonon. Alaposan megváltozott az életünk. A Balaton mágikus vonzereje Münchenben is érezhető. Mi, akik egész életünkben városlakók - sőt fővároslakók – vagyunk, hirtelen belekóstoltunk a vidéki életbe. Azóta minden szabadidőnket ott töltjük.

Hamarosan jöttek a macskák, egyre többen. Jutott belőlük Münchenbe is. Mi, kérem a macskák bűvöletében élünk. Mert macska nélkül lehet élni, de nem érdemes.

Körülbelül egyidőben a házzal és a macskákkal kezembe került egy faragni való fa. Faragtam belőle egy macskát. Azt tapasztaltam, hogy a szobrászatban hasonló törvények érvényesek, mint a festészetben. Jöttek a szobrok egymás után. Mit faragtam? Meztelen nőket.

Szeretem a nőket, lányokat és asszonyokat, fiatalokat és öregeket, hajadonokat és nagymamákat. Elbűvölnek bennünket férfiakat, mert mások mint mi vagyunk. Más az anatómiájuk, az illatuk, a hangjuk, másképp mozognak, járnak, öltöznek, vetkőznek. A nők melegséget árasztanak, egy lakást otthonná tudnak varázsolni egy tárggyal, egy képpel, egy cserép virággal, meleg takaróval, a vacsora illatával. Tisztelem a nőket, mert életet adnak, gyereket szülnek, szoptatnak, etetnek, itatnak, féltő gonddal nevelik az emberpalántákat. gondoskodnak a családról. Csodálom az energiájukat, a kreativitásukat, a furfangos eszüket. Nem tudom mi lenne velünk nélkülük.

A szép nők nyomot hagytak a történelemben és a művészettörténetben egyaránt. A női szépséget nem észrevenni vakságra vall, közömbösnek lenni iránta már inkább betegségre. Éltek művészek, akiknek állítólag szép feleségük volt, mégis a konyakosüveghez nyúltak a feleség helyett. A szép feleség jelenléte még nyomokban sem fedezhető fel a művészetükben.

Húsz éves koromtól mindig volt velem valaki, harminctól pedig a feleségem, aki végigkíséri az egész életemet. Nélküle más lennék, mint aki vagyok.

Ő a szerelmem, a múzsám, a feleségem, felnőtt gyermekeim anyja, biztos anyagi támaszom. Mindig dolgozott és a legnehezebb helyzetekben is talált valami megoldást. Ördöngös asszony! Több mint negyven éve házasok vagyunk, mégis úgy érzem minden nap, amit nem tölthetek vele, elveszett nap számomra. Szerencsére csak ritkán volt ilyen.

A munka mellett a családom, ami teljessé teszi az életemet. Amit megéltem, nem adnám oda semmiért és nem cserélnék senkivel. Az ember társas lény, nincs szomorúbb a magányos embernél, akár nő, akár férfi az illető. Hogy a munka mindenért kárpótolna? Nem hiszem. Nem szabad éjjel-nappal pihenés és alvás nélkül dolgozni. Aki ezt tette, feleannyi ideig élt. A művészetbe pedig igazán nem érdemes belehalni. Kinek használ?

Ami tevékenységünk különben is kontraproduktív: nincs semmi gyakorlati haszna. Úgy is mondhatnám, haszontalan. Hogy mégis miért csináljuk? Én sem tudom. Talán, mert nélkülözhetetlen. Egyesek számára, akik szeretik a szépet, keresik a harmóniát, értékelik a tudást.

A „modern” művészetről most inkább nem szólnék. Egy kiállítás jut mindig eszembe, amit évekkel ezelőtt Münchenben itt láttam, „Opusz 1,2,3, Gesztus 1,2,3 cím nélkül 1,2,3. A szokásos semmitmondó művek semmitmondó címekkel. A közönség is szokásos: fiatalok csoportokba verődve, pohárral a kezükben beszélgettek háttal a műveknek. Az egyik társaságban elegáns cipőbe bujtatott karcsú lábat pillantottam meg. Mint a mágnes úgy vonzotta a szemet. Arra gondoltam, hogy az összes kiállított képnél többet ér egy ilyen formás, harisnyás láb. Hát még kettő együtt!